Az előző bejegyzésekből már kiderült, elég sok módszert kipróbáltam annak érdekében, hogy szegény kis porckorongom visszatérjen a számára kijelölt helyre és helyzetbe, viszont nem jártam sikerrel. Egy lelkiismeretes doktor segítségével sikerült leszervezni július közepére egy MR vizsgálatot, így megnézhettük, hogy április óta a tornával és úszással elértünk-e valamit. Bár továbbra és éreztem a fájdalmat és zsibbadást, még mindig abban reménykedtem, hogy a sérv mérete, ha minimálisan is, de csökkent. Csalódnom kellett. A fekete folt vígan virított az MR felvételen, lelki szemeim előtt pedig megjelent a derekamhoz közelítő orvosi szike.

Nagyon nem tetszett ez a helyzet, főként azért nem, mert alig öt hét volt vissza szeptemberig, amikor ugyanis elkezdhettem dolgozni álmaim munkahelyén. Nem örültem volna tehát egy gerincműtétnek, ami után szeptemberben is tartó gyógykezelések következtek volna. A dokival arra a következtetésre jutottunk, hogy a műtéten kívül egy dolgot nem próbáltam még, az pedig a pihenés.  Amióta fájt a derekam, folyamatosan jártam gyógytornára, le-föl bolyongtam az orvosi rendelők között, illetve heti kétszer négy órát buszoztam az otthonom és az egyetemem városa között. Nyáron még semmi sürgető dolgom nem volt, így „szobafogságra” ítéltek. Hivatalos álláspont szerint szigorúan csak feküdnöm kellett volna, hiszen az ülés sem tesz jót a porckorongnak.

Kép forrása: www.42hire.com

Néha felkeltem és le-föl járkáltam a szobában. A séta egyébként sokat segíthet a megfáradt a porckorongokon. Ahogy lépünk, a csípőnk mozog, egyszer az egyik fele emelkedik, egyszer a másik, így felváltva terhelődik és pihen a porckorong mindkét oldala. Ez azért fontos, mert ezek a kis párnácskák nem rendelkeznek önálló vérellátással, tápanyagot így csak a környezetükből tudnak felszívni. Olyanok, mint a szivacs: ha a csigolyák összepréselik, kimegy belőlük a folyadék, ha pedig nem nehezedik rájuk nyomás, magukba szívják a tápanyagot. A legkisebb nyomás fekvő helyzetben éri őket, viszont ezzel is vigyázni kell. Ha túlzásba visszük, olyanok lesznek, mint egy vízzel telt lufi: túl nagy lesz bennük a feszültség, és nem tudnak megfelelő rugózást biztosítani a gerincoszlopnak.

Összesen négy hétig tartott a fekvőkúra, az eredményét pedig egy korábbi bejegyzésben meg is említettem: jól voltam, nem voltak erős fájdalmaim, és a zsibbadás is csak időnként jelentkezett. Rögtön menekültem is a szabadba, egész napos túrára mentünk a Mecsekbe, strandoltunk a Balatonon, és mindez meg se kottyant a derekamnak. Ez volt tehát esetemben a csodagyógyszer: a fekvés.

Természetesen hosszú távon a fekvés nem jelenthet megoldást. Megbeszéltem az idegsebészemmel, hogy a gyógytornát egy ideig hanyagolom, és megnézzük, mire jutok csak az úszással (korábban ugyanis a torna+úszás kombinációval nem értünk el eredményt). Most tehát ezzel próbálkozom, a közeljövőben pedig veletek is megosztom majd úszós tapasztalataimat.