Gyógyulok. Ugyan nem mondhatom azt, hogy olyan a derekam, mintha semmi sem történt volna, de jelenleg a porckorongom állapota nem akadályoz meg abban, hogy kedvemre tegyek bármit is (bár a bukfencezést a biztonság kedvéért még hanyagolom). A lábba sugárzó fájdalom teljesen megszűnt. Zsibbadást csak akkor érzek, hogy hosszabb ülés után felkelek. Végre újra az ébresztő csörgésére ébredek, nem pedig hajnalban arra, hogy fáj. Ugyan a fájdalomból maradt még valamicske, de jóval enyhébb a korábbinál, és jóval ritkábban jelentkezik.

Annyira megörültem ennek az állapotnak, hogy az utóbbi egy hétben jártam a Balatonon, majd három nap is elmentem túrázni – ebből az egyik merész vállalkozás volt, ugyanis az abaligeti cseppkőbarlangot is meglátogattam, a barlang elején pedig körülbelül egy negyven méteres távot mélyen meghajolva kell megtenni. Szerencsére a hirtelen jött sok mozgás nem ártott a derekamnak, úgyhogy kezdem elhinni, hogy hamarosan gyógyultnak nyilváníthatom magam.

Most viszont lépjünk vissza pár hónapot az időben. Április elején jártunk, mikor az összes gyógytorna és gyógymasszázs időponton megjelentem már, az akkor még igen erős fájdalom azonban továbbra sem akart enyhülni. Kezelőlapommal megjelentem a reumatológián, elpanaszoltam minden búm és bántom, aminek az lett az eredménye, hogy kaptam egy beutalót az idegsebészetre mondván, ott is vizsgáljanak meg.

El is battyogtam szépen a klinikára, ahol elvégezték a szokásos vizsgálatokat. Elmondtam, hogy decemberben kezdődtek a fájdalmaim, hogy a gyógytorna és az úszás sem segített, és hogy jó lenne megoldást találni, mert a kialvatlanság nem jó móka, és valószínűleg a gyomorom sem örül a napi egy-két fájdalomcsillapító tablettának. A diagnózis: a magasság okozza a derékfájdalmam, meg kell erősíteni a hátizmaimat, akkor nem fog fájni. Két hónap múlva menjek vissza, ha még akkor is fáj, csináljunk egy röntgent.

Na ekkor borult ki a bili. Négy hónapja éltem együtt a fájdalommal, minden orvosi utasítást betartottam a tünetek mégsem múltak el, de még csak nem is csitultak. Félreértés ne essék, nem azt vártam el, hogy késsel essenek nekem és vágják ki a fájdalmas részt. Úgy éreztem, hogy a magasságom miatt első ránézésre elkönyvelték, hogy csak az lehet a derékfájás oka. Valaki túlsúlyos? Az a baja. Valaki idős? Az a baja. Valaki magas? Biztos az lesz a baja. Ennél azért alaposabb kivizsgálást szerettem volna.

Elmentem tehát a háziorvoshoz, aki írt beutalót a reumatológushoz, aki írhatott beutalót MR felvétel készítéséhez. A háziorvos által írt beutalón azonban rossz számsor szerepelt, ezért vissza kellett mennem hozzá egy másik számsorral ellátott beutalóért, majd kérnem kellett időpontot a reumatológustól, mert ő csak másik nap írhatott beutalót MR-re. Április 11-én végül megírták nekem a beutalót (ugyanabból a rendelőből, ugyanarról a gépről), így mehettem kérni időpontot. Nem sok jóra számítottam, mert mindenki azt mondta, hogy ha nem akarok három hónapot várni az MR vizsgálatra, akkor bizony mélyen a zsebembe kell majd nyúlnom. Csak nagyokat tudtam pislogni, mikor a klinikán április 19-re fel is ajánlottak egy időpontot. Nagy szerencsém volt.

A vizsgálatot elvégezték, pár nap múlva mehettem az eredményért. Annyit értettem belőle, hogy valamit valami nyom, és a gerinccsatornába is benyúlik valami, egy másik részem pedig kiszakadt. Szaladtam is a dokihoz kérni a fordítást, aki elárulta, hogy gerincsérvem van. Szerinte a legjobb megoldás az lett volna, ha hazamegyek, összepakolok, és fekszek is a műtőasztalra. Ennek én nem örültem, így megkérdeztem egy másik idegsebészt. Szerinte a gyógytorna folytatása lett volna a megoldás, viszont ez ugyanaz a doki volt, aki korábban azt mondta, várjunk még két hónapot a röntgenig, úgyhogy jobbnak láttam megkérdezni még egy másik orvost is.

Visszamentem tehát szülővárosomba, ahol végső kétségbeesésemben időpontfoglalás és beutaló nélkül besétáltam az idegsebészeti klinikára, majd előadtam a hattyú halálát. A betegfelvételen megsajnáltak, és az egyik doki soron kívül fogadott. Megvizsgált, megnézte az MR felvételeteket. Írt fel izomlazítót és gyomorvédőt, mert a sok fájdalomcsillapító valószínűleg nem használt a gyomorfalnak (bár ezt addig nekem egyik orvos sem említette). Javasolta továbbá a McKenzie tornát, melyről a következő bejegyzésben részletesebben is írni fogok.

Pár szó az izomlazítóról. Több okból is hasznos készítmény. A fájdalomtól az izmok görcsbe rándulnak, ezt a görcsöt pedig a bogyó feloldja. Továbbá a kitüremkedett porckorongot körülvevő izmok is ellazulnak, így az könnyebben vissza tud húzódni a csigolyák közé. Nálam jelentkezett egy mellékhatás is: a tabletta bevétele után egy órával mély álomba zuhantam; annyira, hogy még az arcomon ugráló csincsillám sem tudott felébreszteni. Ezzel az alvásproblémám is megoldódott.

Április közepére tehát kiderült, hogy a fájdalmaim oka porckorongsérv. Kicsit furcsa, de örültem az eredménynek, mert így végre célzott kezelést kaphattam, és reménykedni kezdtem, hogy hamarosan javulni fog a helyzetem. Hogy mi lenne a történet tanulsága? Ha fáj, álljatok a sarkatokra és ne hagyjátok magatokat addig, amíg rendesen ki nem vizsgálnak! Szerencsére vannak még lelkiismeretes orvosok az országban, akik tényleg segíteni szeretnének a hozzájuk segítségért fordulókon.